Hóhelyzet

A hó itt különleges dolog, mert eleve nagyon ritkán esik és akkor is többnyire azonnal olvad. Pénteken azonban icipicit hidegebb volt és rákezdett. Sőt, megmaradt! Valahogy az emberek elkezdtek aggódni, hogy mi lesz, meg eleve még reggel volt és elkezdtek késve beérni az emberek. Viszonylag hamar jött egy felmentő email, hogy akkor most aki teheti menjen haza és dolgozzon onnan és elkezdték megszervezni, hogy ki mikor indul el. Én meg csak néztem ki és nem értettem, hogy az 1cm-es hó tényleg ekkora káoszt tud okozni? De tényleg több órával megnövekedhet a hazaút, lefújnak járatokat a reptereken, megáll néha még a metró! is. Ma például, 3 nappal (!) a havazás után valamelyik vonattársaság jelentette be, hogy néhány járat szünetel. Úgy tűnik jó alkalom ez egy kis plusz szabadságra. :) 
A bonyodalmat leginkább két dolog okozza az utakon. Az egyik, hogy nagyon sokan nem igazán tudnak vezetni. Aki száraz úton nem tud normálisan bekanyarodni annak a tél nyilván armageddon. A másik, hogy téli gumi nem nagyon van, mert hát arra az 1-2 napra egy évben minek. (Állítólag sokkal olcsóbb a biztosítás is, ha az ember aláírja, hogy hóban nem vezet.) Szóval az emberek bepánikolnak, belassítanak és bedugulnak az utak. Amiket egyébként csak a napsütés fog eltakarítani napokkal később. Jó hír viszont, hogy aki teheti otthon marad, tehát a többieket szokatlanul jól járható utak várják :)

De például még egy érdekes dolgot sikerült megtanulnunk a tél jóvoltából:
Vannak dolgok amiket az ember természetesnek vesz. Mi például azt, hogy ha esik a hó és eltakarítjuk abból olyan nagy baj nem lehet. Még ha itt ritkán is esik és mások nem is teszik, haragudni csak nem fognak ha elpucoljuk a járda egy részét és nem esnek hasra a letaposott jeges rétegen. Nem úgy van az ám! Azontúl hogy minden arra járónak elmagyaráztuk, hogy hát esik a hó, eltakarítjuk hogy ne csússzál el, érted, ma megkaptam 3 különböző embertől, hogy nagyon veszélyes amit csinálunk mert bárki beperelhet érte. Kérdezem hát miért? Hát mert ha megcsúszik az én hibám lesz mert eltakarítottam... Még mindig nem értem. Hát elcsúszik, én eltakarítottam, azaz tettem valamit, tehát az én hibám. Ha nem teszek semmit, akkor a hó miatt csúszik el, amiről én nyilván nem tehetek... Ravasz! :) Ezen felül még azt is megkaptam, hogy hát hova lapátolom a havat, biztos az útra, és akkor veszélyesebb lesz rajta autóval közlekedni. Autózni sokkal fontosabb, és az út veszélyesebb mint a járda. A végén még az autós is beperel. Szal nyugodjak le, majd elolvad és hagyjam abba a felforgató tevékenységet de sürgősen ha jót akarok :) (Nagyon azért nem háborgok, mert bár ugyan többes számban írtam a lapátolást, igazából én még nem próbáltam ki az új lapátot, de ezután nem is fogom....)

10 nap élményei

Visszajöttem a meditálásból. Igaz már két hete, csak nem jutottam el oda, hogy írjak bármit is, mivel 6 napos munkaheteim voltak, beleértve a munkaszüneti napokat (karácsony stb) is. Persze önként vállaltam, megvan neki az előnye is. Sőt! Node vissza a meditációra.

A helyszín nagyon tetszett. A központ vidéken van, nagyon csöndes, nyugis környezetben. Igazából még kutyaugatást sem hallottam. Leginkább távoli tompa zajok, madarak voltak. Maga a központ egy régi tanyából lett kialakítva néhány új épülettel kiegészítve. A csűr, az istálló meg az egyéb épületek jól felismerhetők voltak. Építettek egy meditációs csarnokot is, ahová egyszerre befért mindenki kényelmesen. Hátul pedig volt egy nagy mező meg néhány sáv erdőcske ahol nagyon jókat lehetett sétálni a szünetekben, már amikor éppen nem volt köd és eső.  

Ezúttal is sok érdekes ember gyűlt össze, körülbelül 140-en lehettük, fele férfi, fele nő, meg körülbelül 8-8 szolgáló, akik főztek, takarítottak. Az utolsó előtti napon feloldják a csöndet és az emberek elkezdenek beszélgetni, hogy másnap majd ne olyan furán menjenek haza, kicsit visszaszokjanak a mátrixba. Ekkor általában mindenkinek nagyon beszélhetnékje támad, egyszerre tör ki a 10 nap alatt ki nem mondott élmények és kérdések sokasága és többnyire mindenki vigyorog mint a vadalma meg osztja az észt. 

Mint kiderült érkeztek ide Hollandiából, Romániából, Németországból, mindenfelől. Volt egy srác, aki ugyanezt Nepálban is végigcsinálta. Volt egy terhes anyuka óriási pocakkal aki úgy vigyorgott a végén, hogy öröm volt nézni. Ezen azért még én is megdöbbentem. A 10 nap alatt észrevettem, hogy két nő mindig együtt sétál, gondoltam biztos beszélgetnek, ejnye-bejnye. Később kiderült, hogy egyikük vak volt és a másik vezette. Emlékszem a magyar táborban egy pszichológussal is összefutottam. Szóval országra, vallásra, származásra, korra, nemre való tekintet nélkül érkeznek résztvevők. Ennek egyik oka, hogy a technika annyira egyszerű, annyira le van csupaszítva, mentes rituáléktól, dogmáktól, hogy nem zár ki senkit sem. Vannak persze szabályok, de mind azért, hogy segítse az embert. 

Ezt a tanfolyamot megtartották már börtönökben is. Indiában, illetve az USA-ban is voltak már hasonló "kísérletek". (Két film készült róla: Doing time, doing Vipassana, és a The Dhamma Brothers) A keményebb, emberölésért és hasonlókért ülő rabok érdekes átalakuláson mennek át. Nyilván nem lesznek szentek, de valami történik bennük. A börtönben elkövetett erőszakos események száma például nagy mértékben mérséklődik az ilyen tanfolyamon átesett rabok körében. Az egyik résztvevő a mostani tanfolyamon például azt mondta nekem, hogy ő akkor döntötte el hogy eljön, amikor megnézte a filmet, mert ha "ezek meg tudták csinálni, akkor én is" :).

Az utolsó nap megismertem végre a szobatársam is. Az elején egyedül voltam egy háromágyas szobában, valószínűleg az volt az utoljára feltöltött szoba. Ez így volt pár napig amikor egyszercsak újra benyitottam és fel volt húzva még egy ágy. Először meglepődtem, aztán annyira nem örültem, de végül megbékéltem a dologgal. Pár óra múlva megint benéztem és az ágy megint vetetlen volt. Királyság. :) Estére azonban mégis lett lakótársam, igaz valaki más, ugyanis más volt az ágynemű. Kezdtem elveszteni a fonalat. De aztán tényleg jött valaki. Bemutatkozni meg egymást alaposan megnézni nem tudtuk a némasági meg kommunikációs tilalom miatt, de annyit azért kifigyeltem hogy ugyanolyan melegítő nadrágja, arckrémje, meg ásványvizes palackja van mint nekem. Nem tudom miért, de ez valahogy vicces és megnyugtató is volt egyszerre. Szépen időben le is feküdt, nem zajongott úgyhogy béke volt és nyugalom. Egészen az éjszaka közepéig, amikor arra ébredtem hogy remegnek a falak és zeng az egész szoba. A srác úgy horkolt, hogy majd leszakadt a feje. Próbáltam zajt csapni, tapsolni, várni, kimentem megnéztem az órát az előszobában, hajnali 1. Aztán megpróbáltam nem törődni vele de hiába.  Végül azért valahogy csak elaludtam, de ez így ment a következő néhány napon is, csak az utolsó pár napra lett jobb. A végén mikor ezt megbeszéltük nagyon jókat röhögtünk. Megkaptam, hogy milyen jó szobatárs voltam, meg milyen inspiráló. Mondtam neki, hogy te is nagy tanítómester voltál. Ja, akin megkérdezné, hogy miért is nem dugtam be a fülemet: Hajnali 4-kor megszólal az ébresztő gong. Ha ezt nem hallom meg, akkor tuti 10-ig aludnék, és elvesztegetném az időt. Ébresztőórát meg szándékosan nem szoktam vinni. Ha az ember tudja, hogy csak egyszer "csörög az óra", bámulatos módon képes elsőre kiugrani az ágyból. A szundi funkciót szerintem be kellene tiltani.

A tanfolyam ezúttal is nagy élmény volt számomra, minden nehézségével együtt. Azt hittem, hogy, mivel másodszor megyek, már minden egyszerűbb lesz és jobban fog menni, de nem így lett. Voltak mélypontok és csúcspontok, csak kicsit mások mint múltkor. Úgy érzem fejlődtem és nagyon hasznos volt. 

Hogy kicsit megvilágítsam milyen nehézségek lehetnek; az egyik akadály az szokott lenni, amikor az ember már megtapasztalt valamilyen nagyon kellemes érzést, volt valamilyen "spirituális élménye". Sokan gondolják, hogy ez a célja a meditációnak, elérni egy ilyen lebegő, csodálatos állapotot és lubickolni benne. Aztán persze előbb vagy útóbb elmúlik ez az érzés, ahogy minden más is és az ember elkezd sóvárogni utána. Kicsit függő lesz. Elszomorodik, azt hiszi leállt a fejlődése, hogy "nem sikerül", talán még dühös is és az egész egyre rosszabb lesz. Na pont ez az amit el kell kerülni, semlegesnek kell maradni, megőrizni az egyensúlyt és csak megfigyelni mindent. Ez az amit gyakorolunk a 10 nap alatt és már jobban ment mint a múltkor. 

Mikor visszajöttem és meséltem pár szót erről a munkatársaknak az egyik meglepődött hogy nem csak a jó van. Pedig van, hogy a fájdalom bukkan elő, vagy más kellemetlen érzés, ez is része a dolognak. Ezt is semlegesen meg lehet figyelni. Egy idő után a fájdalom is elmúlik. De a legérdekesebb az amikor a megfigyelés közben egyszer csak feloldódik. Nem tűnik el, továbbra is ottvan, de mivel nem ellenkezünk, nem gyűlöljük, egyszerre csak elveszti az erejét. A fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés opcionális. Szóban jól hangzik, de mikor az ember megtapasztalja akkor érti meg igazán, hogy tényleg. És akkor már szinte élvezi :)

Az a fajta nyugalom és csönd ami egy ilyen táborban átélhető egyszerűen elképzelhetetlen a hétköznapokban. Talán egy erdő közepén egy barlang mélyén vagy egy lakatlan szigeten lehet hasonlót megtapasztalni. Ez a csönd pedig egyre mélyül a 10 nap során. Az ember nem beszél, nem gondolkodik annyit, inkább érez és megfigyel. Ez lehetővé teszi, hogy közelebb kerüljön a tudatalattihoz ami egy sokkal nagyobb területe az agyműködésünknek, csak el van zárva előlünk. Ahogy ezen dolgozik elkezdi megtisztítani a tudatát és dekondicionálja az évek, évtizedek alatt rögzült automatikus, ösztönös reakciókat. Ez egy lassú folyamat persze, mert ahogy évekig tartott valamit berögzíteni, ugyanúgy nem lehet öt perc alatt teljesen megszüntetni. De ha az ember kitartó, akkor szépen lassan megszabadul ezeketől a "szennyeződésektől". Mit jelent ez a gyakorlatban? Mondjuk az ember orra előtt elmegy a busz és még röhög is a buszsofőr, vagy egy jóember bevág az autónk elé, vagy adót emelnek, vagy mondjuk elvesztjük egy szerettünket vagy történhet bármi. Azok az érzelmi reakciók amiket az ilyen események kiválthatnak belőlünk nagyon erősek lehetnek. Düh, harag, gyűlölet, mély szomorúság, stb. Ezek egy jó darabig emészthetnek bennünket, holott nem segítenek semmit, csak a szenvedést erősítik. Ha valaki ilyenkor "segítségképpen" szól, hogy dehiszen semmi értelme dühöngeni, az olaj a tűzre. Mindenki tudja, hogy nincs értelme, csakhogy az ember tudatosan nagyon sok mindent képtelen befolyásolni. A meditációs technika azonban a tudatalattin dolgozik. És amikor legközelebb megint ér minket egy hasonló impulzus, azon vesszük észre magunkat, hogy a dühünk felszínesebb és hamarabb elmúlik. Később szinte már azonnal. Még később már meg sem jelenik az érzés. Valami ilyesmiről szól ez az egész. Nagyon is gyakorlati, a hétköznapokban is érezhető hatással.

A könnyebbik részén tehát túl vagyok a dolognak. Most jön a neheze, amikor mindezt naponta gyakorlom reggel és este és megpróbálom mindazt amit egy tanfolyamon, "labor körülmények" között megtanultam átvinni a hétköznapokba.