Adózni jó

Adózni persze nem jó, de ha már kell, megpróbáljuk úgy csinálni ne legyen gond. Közeledett az adóbevallás ideje, és utánanéztem, hogyan is kellene ezt úgy megcsinálni, hogy később ne legyen belőle tv ügyvédje epizód vagy homár poszt. Egyébként is nyomasztott a dolog, már korábban is kutakodtam eredménytelenül. A söralátét alapú, vagy legalább átlátható adóbevallástól még mindig messze vagyunk. Az nem normális dolog, hogy az ember egy olyan alapvető információt, mint, hogy miként, hogyan és mennyit adózzon ha mondjuk 4 hónapot otthon, 7 hónapot Londonban dolgozott képtelen legyen megtalálni 1 órán belül. Pedig már rutinos önadózó voltam, minden évben megcsináltam a bevallást Ügyfélkapun keresztül. Az aktuális elektronikus nyomtatvány megtalálása ennek ellenére mindig körülbelül fél-1 óra. Egyszerűen a NAV honlapja úgy van megszerkesztve, hogy a lehető legtovább tartson egy információ megtalálása. Nem logikus, megtévesztő menüpontok  elnevezések tengeréből kell kihalászni a lényeget. Bevallási időszak van, emberek tízezrei keresik fel az oldalt, és nincs egy hivatkozás a főoldalon, hogy: "bevallani akarsz? ide kattints". Nem csoda, hogy a magyar embert általában eszesnek tartják külföldön, mikor ilyen útvesztőkön szocializálódik.

Szóval találtam persze valamit, hogy hogyan kellene, de főleg nem egyértelmű, illletve ellentmondó dolgokat. A kintieket megkérdeztem, nekik ez már 5-7 éve tárgytalan volt, nem emlékeztek, vagy ha emlékeztek is, akkor még más volt az adótörvény, ami szintén nem a stabilitás kőoszlopa. Amit találtam cikkeket, a legtöbb az 1977-es törvényre hivatkozik, amely a Magyar Népköztársaság és az UK közötti, kettős adózást elkerülő egyezmény. Ami egyébként már nincs, mert azóta van 2011-es (2011. évi CXLIV. törvény). Nézegettem az HMRC (itteni adóhivatal) honlapját is, de sokkal okosabb nem lettem. Végül aztán telefonos segítséget kértem, még jó hogy vannak adószakértők családban, és sikerült összerakni a dolgot. Később aztán ezt más forrásból is sikerült megerősíteni.

Aki az év több mint felé az UK-ban töltötte, annak a kinti jövedelmét az adóbevallás 44. sorában kell szerepeltetni a „Belföldről, illetve külföldről származó, a kettős adóztatást kizáró egyezmény szerint belföldön az adózás alól mentesített jövedelem, az éves összes jövedelembe beszámító összeg" címén. Persze át kell váltani forintra, úgy, hogy minden havi jövedelmet az előtte 15-én aktuális MNB devizaárfolyamon kell átszámítani. A dolog annyiban változik, ha az év nagy részét otthon dolgoztad, hogy más sorba kell írni és növeli az adóalapot is. Ez jelenleg sokat nem jelent, de régen ez simán nagyobb adókulcsba lökte az embert és lehetett szépen befizetni.

Amikor végre végeztem, látom, hogy jár vissza pénz. Na nem sok, de arra elég hogy tovább növelje a konfúziót, meg az izgalmakat, hogy vajon mit rontottam el. Kiderült, hogy, persze, megint volt évközben törvényváltozás, ezért így utólag nézve a munkahely többet vont a kelleténél, ez jár vissza. 

Remélem sikerült jól kitölteni, mert se kedvem, se időm nincs arra, hogy ellenőrzésre szaladgáljak, igazából ez volt a félelem oka. Szerencsére jövőre már nem kell bevallani, lévén nem lesz jövedelem.

Ha már itt tartunk, az angol rendszer úgy működik, hogy itt is szépen vonják az előleget év közben, és év végére (ja, itt áprilistól áprilisig tart az adóév) jó esetben kijön megfelelőre. Az ember kap egy igazolást év végén, hogy ennyit keresett, ennyi adót vontak és kész. Elteszi a fiókba és örül. Ha valami nagyon nem stimmel szól, akkor visszakap. Ha munkahelyet vált szintén kap egy papírt, azt átadja a következő munkaadónak és örül. Ennél egyszerűbbet én nem tudnék kitalálni. És teljesen logikus, ha már év közben levontak mindent, akkor mit valljak be? Persze aki bonyolultan csinálja, meg vállalkozik az itt is kitölthet mindenféle extrém hosszú nyomtatványokat, de az alapesetben nincs söralátét se. 

Áprilisban (új adóév) észrevettem, hogy nagyon sok adót vontak le. Kicsit utánanéztem, arra jutottam, hogy átvizsgálás alatt van a jövedelmem míg újra besorolják. Legközelebb jó lesz. De aztán májusban sem változott semmi. Szóltam a bérszámfejtőknek, és ekkor döbbentem rá, hogy ők az adózással gyakorlatilag nem foglalkoznak. Az állam megmondja a munkáltatóknak, hogy mi a kulcs, mennyit kell vonni. Hát jó, akkor hívom az adóhivatalt. Van jó kis automata rendszerük, fél óra volt kezelőhöz jutni. Elmondtam mi a helyzet. Azonnal kijavították a hibát és szépen érthetően elmagyarázták, hogy most mi fog történni. Pár nap múlva megjött a levél is, amelyben megírták az új adókulcsomat, illetve hogy a munkáltatót már értesítették. Azt ugyan nem értem mit böktek el eredetileg, de az ügyintézés legalább flottul ment.

Lake District

Kicsit lemaradásban vagyok. Ötletek vannak, de azért egy bejegyzés megírásához idő is kell, most végre akadt. Szóval áprilisban kirándulni voltunk, ami így történt:  

 

Végre eljött a jó idő, így felkerekedtünk. Most egy kicsit messzebre mentünk, fel északra a Lake District nevű helyre, ahol már 100m-nél nagyobb dombokat is lát az ember. A szállás egész pontosan Coniston-ban volt, ez körülbelül a Lake District közepén van, így a legjobb kirándulóhelyek kb 1 óra kocsiúttal megközelíthetőek.  Nem hirtelen felindulásból történt a dolog, már vagy fél éve tervezgettük. Pontosabban szólva tervezgette a velünk tartó pár. Egyik munkatársam és barátnője állította össze az útitervet, a túraútvonalakat, foglalta a szállást, és az ő autójukkal mentünk. Így sok dolgunk nem akadt, csak élvezni az egészet.

 

Az út jó 5 órás (kb 500km), majdnem végig autópálya, leszámítva az utolsó szakaszt amely már girbegurba hegyi utakon vezet. Néha eltűnt az út alólunk, mert egyszerre jött egy huppanó meg egy kanyar, néha meg a semmiből tűnt elő egy birka. Az út szűk, de hogy biztosan ne térj le róla, két oldalt legtöbbször kőkerítés szegélyezi. Ezek a régies, mohával benőtt kerítések egyébként mindenütt láthatóak. Van, hogy az erdő közepén megy keresztbe, van hogy a 30 fokos hegyoldalban megy a csúcs felé. Gondolom birtok (és birka) határokat jelöl, vagy jelölt valaha. Egész hülyén néz ki a semmi közepén egy kerítés. Az ember nem mászik át  rajta, mert minek, a birka viszont simán átugorja. Mindenesetre jóval inkább zen, mint egy drótkerítés.  

Ezt túlélve megérkeztünk a szállásra,  egy apartmanba. Bár ez nem a legjobb szó, gyakorlatilag egy lakás volt, inkább amolyan "zimmer frei". Itt cottage-nak hívják. Belül makulátlan és jól felszerelt, az asztalon egy adag frissen sült scone várt minket. Olyasmi mint a képviselőfánk, ketté kell vágni és mehet bele a krém meg a lekvár. A legjobban az tetszett az egészben, hogy egy kis patak futott az ablak alatt. Egész éjjel lehetett hallgatni a csobogást. Ezt nem mindenki értékelte, én nagyon. A háztól kb 10-15 m-re pedig egy templom volt, fölötte pedig már a magasodó "hegyeket" lehetett látni. Kb. 800m körüli magaslatokra kell gondolni, de mivel kicsit csipkézett és erdő nem borítja, magasabbnak tűnik. Különösen jól nézett ki amikor a csúcsok teteteje ködben úszott. 

 

Az első nap bevásároltunk, megvártuk míg leülepszik a gyomrunk a sok kanyartól, megismertük a környéket meg főztünk egy spagettit.  A hosszú túrát a következő napra terveztük. 

 

Másnap nekivágtunk.

 

Őrületes szerencsénkre jó idő volt. Bár én mindig mondogattam, hogy jó idő lesz, meg sütni fog a nap, de ezt senki nem hitte el. Itt szinte mindig esik. Akkor éppen nem tette, szóval örültünk. Hamar kiderült milyen kondiban vagyunk. Gyakorlatilag semmilyenben. A kezdő szakasz ugyan rövid volt, de a szintemelkedés igen nagy részét ide tervezték be, hogy az ember túllegyen rajta. És valóban, egyre magasabbról néztük a tavakat és birkákat, egyre többször kellett megállni fotózni egyet.

 

Kisebb bánatomra nem késő tavasszal jöttünk, így méregzöld helyett leginkább sárgás-zöldes volt még minden. Április közepe, de éppen csak vége volt a télnek és sok helyen  akadt még egy-egy fehérlő hókupac. Felérve a hegytetőre pazar kilátás nyílt minden irányba. Büszkeségünket, hogy relatíve egész gyorsan felértünk hamar eloszlatta egy nagy csapat vidáman és hangosan elrobogó kisiskolás. Úgy tűnt ők annyira nem érzik a gravitációt. Volt egy-két kis tengerszem is, vagy inkább csak olvadás okozta nagyobb pocsolya, de marha jól néztek ki a hegyekkel a háttérben. Kár, hogy túl hideg volt egy kis fürdőzéshez. Végül elfogyasztottuk az ebédet, majd lassan elkezdtünk ereszkedni. Ez javarészt azzal telt, hogy megpróbáltam beérni a többieket, mert mindig megálltam csinálni egy fotót. Nekem egy képhez idő kell. Amíg lövök párat addigra gyakorlatilag 200m-re lemaradtam. Útitársaink a "haladjunk" alapelvet vallották, azzal a meggondolással, hogy amíg az ember áll, nem történik semmi és az unalmas. Ennek ellenére utólag nagyon örültek, hogy lettek jó képek is. Végül leértünk, kicsit megfáradva. Átvettük a ruhát. Beültünk az autóba. És eleredt az eső.

 

 

Megvacsoráztunk egy helyi pubban, majd a szállásra visszaérve hamar kidőltünk. Egész éjszaka esett, így reggelre a patak kisebb folyóvá duzzadt. Úgy nézett ki, ha még egy napig esik elviszi a házat. 

Második nap, bölcs előrelátással rövidebb túrát terveztünk. Mivel délelőtt is esett, megnéztünk egy helyi akváriumot. Nem volt rossz, de a mini egér meg a mini majom simán vitte a pálmát a halak előtt. 

Végül elállt az eső, úgyhogy elmentünk és körbesétáltunk néhány tavat. A táj gyönyörű volt, de fotózni nehezebbnek bizonyult. (kellene egy szűrő már)

Láttunk néhány kidőlt fatörzset tele pénzérmékkel. Több helyen is előfordult, és később egy helyi pubban is feltűnt hogy a gerendákba érmék vannak beverve. Hogy szerencsét hoz, vagy távol tart valamit azt nem tudom de jól néz ki. 

A másik dolog ami szokatlan volt, a faágról lógó játékmackó. Ja és még ami még hülyén nézett ki: a kutyafa.

 

 

Este mi főztünk, hogy bemutassuk a magyar konyha remekeit. Mondjuk a mi talán kicsit erős így, de azért besegítettem. Leginkább azzal, hogy nem voltam láb alatt és elmentem megörökíteni a környéket. A menü gulyásleves volt és palacsinta, házi lekvárral, valamint egy-egy üveg otthonról hozott szekszárdi és tokaji bor. Nagy sikert aratott, természetesen. 

Utolsó nap összeszedelőzködtünk, leadtuk a kulcsot, majd nekivágtunk a nagy útnak. Érdekessége az itteni autópályáknak, hogy ugyan legtöbb helyen akár 4 sáv is van, de sokkal rosszabb a helyzet mint mondjuk az M3-on. Az első sávot fixen a kamionok használják, a második és harmadikban haladnak a lassúak gyakorlatilag azonos sebességgel, a harmadikban meg mindenki aki haladni szeretne. Balra tarts  van természetesen, de gyakorlatilag  folymatosan kibérlik maguknak emberek a sávot. Elég 1 ilyen ember és feltorlódik mindenki. Néha előáll az a szomorú eset, hogy a sávok sebessége teljesen felfordul és az első lesz a leggyorsabb. Viszont senki nem dudál meg villog (még a mi vezetőnk sem, pedig amint beül egy autóba elkezd szentségelni a mazsolákra), így a dugóképzők megmaradnak dugóképzőknek.

Azért persze hozzá kell tenni, hogy jóval nagyobb a forgalom az utakon. Kicsit meglepett a például a pihenőhelyek nagysága; némelyik óriási, plázával, éttermekkel, hotelekkel.

Szóval gyönyörű hely a Lake District, biztos vagyok benne, hogy még nem is láttuk a legjobb részeit. Nagy kár, hogy ilyen messze van...

Update

Nem mintha ne lennének új információk, de mostanság másra koncentrálok, így a blogolás háttérbe szorul.  Azért megpróbálom összefoglalni az utóbbi idők történéseit.


Két hetet töltöttem az SMB (kis ügyfelek) csapatában, egy tech-csere keretében. Ilyenkor két mérnököt kicserélnek, így kölcsönösen belelátnak egymás csapatának munkájába, tanulnak új dolgokat, ellesnek ötleteket stb. Én élveztem. Úgy jellemezném mint egy szanatórium megfáradt, kiégett mérnököknek. Mivel szinte minden futó projektjét eldobja az ember (átadja másnak, hiszen a dolog lényege hogy a másik csapat munkájában vegyen részt), hirtelen felszabadul. Kevesebb a telefonhívás, a káosz. Volt mindenre időm befejezni, nem kellett egyfolytában multitaskingolni. Csomó ügyfélnek 1 tűzfal 1 szerver volt az egész hálózata, de sokszor még tűzfal se volt :) Szóval két hétig jó volt pihenni, de azért sokáig nem bírnám az unalomba belehalnék.

Aztán visszatértem az enterprise csapatba. Sok új ember érkezik megint, ezért átalakítják az ülésrendet. Ez szomorú mert a mostani helyem nagyon jó volt, kialakult egy jó társaság. Ez most szétrobban. A növekedés átka.

Új főnököm is lett, mert a jelenlegi már nem tudta a 20 fő fölé duzzadt csapatot menedzselni. Sokat még nem tudok erről mondani, volt egy egy órás bemutatkozó beszélgetés, szimpatikus volt.

Kedvenc I betűs kollégánk elhagyta a céget. Nagy sírás rívás ezúttal nem volt. Sok sikert kívántunk.

Megint voltunk airsoftozni. Ezúttal céges pénzből. Sokkal jobb volt mint múltkor. A titok abban rejlik, hogy a ember nem a csapatával marad (jó eséllyel hamarosan felrobban vagy simán lelövik) hanem nekiindul egyedül magánakciókat végrehajtani a sötétben :) Tovább növelte az élvezeti értéket a kölcsönkapott shotgun, amivel sikerült jó pár enemyt kilőni. Ja és ezúttal nem nekem lőtték ki a tökömet, hanem én lőttem ki másét. :)

A Rackspace lett a UK 7. legjobb munkahelye közepes méret kategóriában. (nagy méret 5000 fő fölött van csak). A tavalyi rossz helyezés (már ha a top 100-ban lenni egyáltalán rossz lehet) után nagyon ráfókuszáltak a témára. Szóval mindenki örült, és egész héten ünneplés zajlott. Minden napra más meglepetést tartogattak. Például óriási csokifondü, élő zene, fagyiskocsi, vattacukor stb. Utolsó nap estére pedig arab stílusban berendezték az ebédlőt és volt kaja pia hastánc vízipipa meg hasonlók.

Két vizsgát letudtam időközben, éppen ma az utóbbit, így már csak egy maradt hátra a certhez.  Azt vettem észre, hogy kezdi elveszíteni a varázsát ez a Cisco vizsgázgatás, kezd egy kicsit nyűggé válni. Ha ezen túl leszek valószínűleg F5 vagy Brocade lesz az új téma.

Előléptetés

Péntek délután szólt a főnök, hogy van-e 5 percem.  Nehéz ilyesmire nemet mondani, úgyhogy mentünk is a tárgyalóba. Kiderült, hogy átmentem a próbán és második szintű mérnök lettem. Visszafogott, professzionális mosoly :)

Előző héten volt egy 2 órás interjúm. Az első felében szakmai kérdéseket tettek fel senior mérnökök, a másodikban meg két főnök (az enyém és még egy másik csapaté) kérdezgetett. Nagyon izgultam, de így útólag, persze, már nem tűnik olyan nehéznek. Mondjuk az olyan kérdések, mint: szerinted ki a leggyengébb a csapatban és miért, azért nem igazán kellemesek. 

Ez az egész előléptetési procedúra azóta alakult ki, hogy én csatlakoztam. Azelőtt nem létezett, legalábbis nem volt ennyire formalizálva. Most már vannak mindenféle leírások, mátrixok, folyamatok, amik megmondják, mit hogyan kell és mi voltunk (3 ember lépett most előre) az elsők akiken kipróbálták. Szerintem jól működik :)

A munkakör nem igazán fog megváltozni. Egy két dologban nagyobb elvárások lesznek, kicsit eltolódhatnak hangsúlyok, de itt nagyjából mindenki ugyanazt csinálja. A magasabb szintűektől azt várják el, hogy segítsék a többieket, tartsanak rövid oktatásokat, komplexebb problémákon dolgozzanak, eszkalációs pontok legyenek. Egy jó ideje kettes szintű munkát végzek, így inkább csak tovább kell erősíteni a képességeket.

Jövő héten ünneplés lesz. Kb 50 éhes szájat kell majd ellátnunk pizzával. Még jó, hogy 3-an vagyunk.

Évindító

Pár hete megvolt a céges évindító. A karácsonyi buliról a meditálás miatt lemaradtam, de cseppet sem bánom. Szűk mintavételem alapján nem volt akkora veszteség. Ha én ilyet rendeznék három dologról biztosan gondoskodnék: legyen elég mennyiségű és minőségű kaja, pia és tér a sok embernek. Érdekes, hogy ezen legtöbbször csúnyán elvéreznek a cégek. Értem én, biztos a költség, de akkor már inkább odaadnám jutalomként, minthogy egy langyos bulit szervezzek.

Az évindítót minden próbálkozásom ellenére sem sikerült megúszni. A legrégibb motorosok maradtak hátra ügyelni, a főnök kikötötte, hogy az újaknak mindenképpen részt kell venni. 

Ezer embert kellett egy helyre bezsúfolni, úgyhogy egy színházat béreltek ki ahová buszokkal vittek át minket. Sikerült már az elején elszakadnom a csapatomtól, úgyhogy aznap már nem láttam őket, mert én fennt ültem az emeleten, ők meg lent. Viszont így jobban láttam, meg tudtam olyanokkal beszélgetni akiket nem látok mindennap. 

Öltönyös vezetők unalmas monológjai helyett "tréfásra" vették a figurát. A fő motívum a szuperősök voltak, utalva arra, hogy idén legyünk mi is azok és termeljünk sok profitot. Volt már szerencsém multis évindítókhoz. Egy érdekes különbség volt, hogy a bohóckodásban meg az előadásban fele részt kollégák vettek részt, önként és - néha szó szerint is - dalolva. Ettől kicsit az az érzése lehet az embernek, hogy valahol ő is részese ennek az egésznek, és nem csak egy jól megkomponált észosztás és motiválás történik felülről. Én mondjuk továbbra is abban hiszek, hogy egy cég (főleg ekkora) elsősorban a részvényeseiért és tulajdonosaiért van. Amíg jön a bevétel és a folyamatos növekedés a vezetőknek lehetnek akármilyen vízióik és lehet költeni játékszobára. De azért azt el kell ismernem, hogy meglehetősen jó a vállalati kultúra, a hangulat, a közvetlenség, és nagyon igyekeznek, hogy az exponenciális hízás ellenére ezt valahogy megőrizzék.  

Mindent összevetve voltak jó poénok, beöltöztek a vezetők is, kiosztották a legjobbaknak járó jutalmakat. Jó volt a hangulat, volt fagyi meg mindenféle snack. Már csak a másfél órás hazaút volt hátra a hihetetlen dugóban.

Elindult az év :)

Hóhelyzet

A hó itt különleges dolog, mert eleve nagyon ritkán esik és akkor is többnyire azonnal olvad. Pénteken azonban icipicit hidegebb volt és rákezdett. Sőt, megmaradt! Valahogy az emberek elkezdtek aggódni, hogy mi lesz, meg eleve még reggel volt és elkezdtek késve beérni az emberek. Viszonylag hamar jött egy felmentő email, hogy akkor most aki teheti menjen haza és dolgozzon onnan és elkezdték megszervezni, hogy ki mikor indul el. Én meg csak néztem ki és nem értettem, hogy az 1cm-es hó tényleg ekkora káoszt tud okozni? De tényleg több órával megnövekedhet a hazaút, lefújnak járatokat a reptereken, megáll néha még a metró! is. Ma például, 3 nappal (!) a havazás után valamelyik vonattársaság jelentette be, hogy néhány járat szünetel. Úgy tűnik jó alkalom ez egy kis plusz szabadságra. :) 
A bonyodalmat leginkább két dolog okozza az utakon. Az egyik, hogy nagyon sokan nem igazán tudnak vezetni. Aki száraz úton nem tud normálisan bekanyarodni annak a tél nyilván armageddon. A másik, hogy téli gumi nem nagyon van, mert hát arra az 1-2 napra egy évben minek. (Állítólag sokkal olcsóbb a biztosítás is, ha az ember aláírja, hogy hóban nem vezet.) Szóval az emberek bepánikolnak, belassítanak és bedugulnak az utak. Amiket egyébként csak a napsütés fog eltakarítani napokkal később. Jó hír viszont, hogy aki teheti otthon marad, tehát a többieket szokatlanul jól járható utak várják :)

De például még egy érdekes dolgot sikerült megtanulnunk a tél jóvoltából:
Vannak dolgok amiket az ember természetesnek vesz. Mi például azt, hogy ha esik a hó és eltakarítjuk abból olyan nagy baj nem lehet. Még ha itt ritkán is esik és mások nem is teszik, haragudni csak nem fognak ha elpucoljuk a járda egy részét és nem esnek hasra a letaposott jeges rétegen. Nem úgy van az ám! Azontúl hogy minden arra járónak elmagyaráztuk, hogy hát esik a hó, eltakarítjuk hogy ne csússzál el, érted, ma megkaptam 3 különböző embertől, hogy nagyon veszélyes amit csinálunk mert bárki beperelhet érte. Kérdezem hát miért? Hát mert ha megcsúszik az én hibám lesz mert eltakarítottam... Még mindig nem értem. Hát elcsúszik, én eltakarítottam, azaz tettem valamit, tehát az én hibám. Ha nem teszek semmit, akkor a hó miatt csúszik el, amiről én nyilván nem tehetek... Ravasz! :) Ezen felül még azt is megkaptam, hogy hát hova lapátolom a havat, biztos az útra, és akkor veszélyesebb lesz rajta autóval közlekedni. Autózni sokkal fontosabb, és az út veszélyesebb mint a járda. A végén még az autós is beperel. Szal nyugodjak le, majd elolvad és hagyjam abba a felforgató tevékenységet de sürgősen ha jót akarok :) (Nagyon azért nem háborgok, mert bár ugyan többes számban írtam a lapátolást, igazából én még nem próbáltam ki az új lapátot, de ezután nem is fogom....)

10 nap élményei

Visszajöttem a meditálásból. Igaz már két hete, csak nem jutottam el oda, hogy írjak bármit is, mivel 6 napos munkaheteim voltak, beleértve a munkaszüneti napokat (karácsony stb) is. Persze önként vállaltam, megvan neki az előnye is. Sőt! Node vissza a meditációra.

A helyszín nagyon tetszett. A központ vidéken van, nagyon csöndes, nyugis környezetben. Igazából még kutyaugatást sem hallottam. Leginkább távoli tompa zajok, madarak voltak. Maga a központ egy régi tanyából lett kialakítva néhány új épülettel kiegészítve. A csűr, az istálló meg az egyéb épületek jól felismerhetők voltak. Építettek egy meditációs csarnokot is, ahová egyszerre befért mindenki kényelmesen. Hátul pedig volt egy nagy mező meg néhány sáv erdőcske ahol nagyon jókat lehetett sétálni a szünetekben, már amikor éppen nem volt köd és eső.  

Ezúttal is sok érdekes ember gyűlt össze, körülbelül 140-en lehettük, fele férfi, fele nő, meg körülbelül 8-8 szolgáló, akik főztek, takarítottak. Az utolsó előtti napon feloldják a csöndet és az emberek elkezdenek beszélgetni, hogy másnap majd ne olyan furán menjenek haza, kicsit visszaszokjanak a mátrixba. Ekkor általában mindenkinek nagyon beszélhetnékje támad, egyszerre tör ki a 10 nap alatt ki nem mondott élmények és kérdések sokasága és többnyire mindenki vigyorog mint a vadalma meg osztja az észt. 

Mint kiderült érkeztek ide Hollandiából, Romániából, Németországból, mindenfelől. Volt egy srác, aki ugyanezt Nepálban is végigcsinálta. Volt egy terhes anyuka óriási pocakkal aki úgy vigyorgott a végén, hogy öröm volt nézni. Ezen azért még én is megdöbbentem. A 10 nap alatt észrevettem, hogy két nő mindig együtt sétál, gondoltam biztos beszélgetnek, ejnye-bejnye. Később kiderült, hogy egyikük vak volt és a másik vezette. Emlékszem a magyar táborban egy pszichológussal is összefutottam. Szóval országra, vallásra, származásra, korra, nemre való tekintet nélkül érkeznek résztvevők. Ennek egyik oka, hogy a technika annyira egyszerű, annyira le van csupaszítva, mentes rituáléktól, dogmáktól, hogy nem zár ki senkit sem. Vannak persze szabályok, de mind azért, hogy segítse az embert. 

Ezt a tanfolyamot megtartották már börtönökben is. Indiában, illetve az USA-ban is voltak már hasonló "kísérletek". (Két film készült róla: Doing time, doing Vipassana, és a The Dhamma Brothers) A keményebb, emberölésért és hasonlókért ülő rabok érdekes átalakuláson mennek át. Nyilván nem lesznek szentek, de valami történik bennük. A börtönben elkövetett erőszakos események száma például nagy mértékben mérséklődik az ilyen tanfolyamon átesett rabok körében. Az egyik résztvevő a mostani tanfolyamon például azt mondta nekem, hogy ő akkor döntötte el hogy eljön, amikor megnézte a filmet, mert ha "ezek meg tudták csinálni, akkor én is" :).

Az utolsó nap megismertem végre a szobatársam is. Az elején egyedül voltam egy háromágyas szobában, valószínűleg az volt az utoljára feltöltött szoba. Ez így volt pár napig amikor egyszercsak újra benyitottam és fel volt húzva még egy ágy. Először meglepődtem, aztán annyira nem örültem, de végül megbékéltem a dologgal. Pár óra múlva megint benéztem és az ágy megint vetetlen volt. Királyság. :) Estére azonban mégis lett lakótársam, igaz valaki más, ugyanis más volt az ágynemű. Kezdtem elveszteni a fonalat. De aztán tényleg jött valaki. Bemutatkozni meg egymást alaposan megnézni nem tudtuk a némasági meg kommunikációs tilalom miatt, de annyit azért kifigyeltem hogy ugyanolyan melegítő nadrágja, arckrémje, meg ásványvizes palackja van mint nekem. Nem tudom miért, de ez valahogy vicces és megnyugtató is volt egyszerre. Szépen időben le is feküdt, nem zajongott úgyhogy béke volt és nyugalom. Egészen az éjszaka közepéig, amikor arra ébredtem hogy remegnek a falak és zeng az egész szoba. A srác úgy horkolt, hogy majd leszakadt a feje. Próbáltam zajt csapni, tapsolni, várni, kimentem megnéztem az órát az előszobában, hajnali 1. Aztán megpróbáltam nem törődni vele de hiába.  Végül azért valahogy csak elaludtam, de ez így ment a következő néhány napon is, csak az utolsó pár napra lett jobb. A végén mikor ezt megbeszéltük nagyon jókat röhögtünk. Megkaptam, hogy milyen jó szobatárs voltam, meg milyen inspiráló. Mondtam neki, hogy te is nagy tanítómester voltál. Ja, akin megkérdezné, hogy miért is nem dugtam be a fülemet: Hajnali 4-kor megszólal az ébresztő gong. Ha ezt nem hallom meg, akkor tuti 10-ig aludnék, és elvesztegetném az időt. Ébresztőórát meg szándékosan nem szoktam vinni. Ha az ember tudja, hogy csak egyszer "csörög az óra", bámulatos módon képes elsőre kiugrani az ágyból. A szundi funkciót szerintem be kellene tiltani.

A tanfolyam ezúttal is nagy élmény volt számomra, minden nehézségével együtt. Azt hittem, hogy, mivel másodszor megyek, már minden egyszerűbb lesz és jobban fog menni, de nem így lett. Voltak mélypontok és csúcspontok, csak kicsit mások mint múltkor. Úgy érzem fejlődtem és nagyon hasznos volt. 

Hogy kicsit megvilágítsam milyen nehézségek lehetnek; az egyik akadály az szokott lenni, amikor az ember már megtapasztalt valamilyen nagyon kellemes érzést, volt valamilyen "spirituális élménye". Sokan gondolják, hogy ez a célja a meditációnak, elérni egy ilyen lebegő, csodálatos állapotot és lubickolni benne. Aztán persze előbb vagy útóbb elmúlik ez az érzés, ahogy minden más is és az ember elkezd sóvárogni utána. Kicsit függő lesz. Elszomorodik, azt hiszi leállt a fejlődése, hogy "nem sikerül", talán még dühös is és az egész egyre rosszabb lesz. Na pont ez az amit el kell kerülni, semlegesnek kell maradni, megőrizni az egyensúlyt és csak megfigyelni mindent. Ez az amit gyakorolunk a 10 nap alatt és már jobban ment mint a múltkor. 

Mikor visszajöttem és meséltem pár szót erről a munkatársaknak az egyik meglepődött hogy nem csak a jó van. Pedig van, hogy a fájdalom bukkan elő, vagy más kellemetlen érzés, ez is része a dolognak. Ezt is semlegesen meg lehet figyelni. Egy idő után a fájdalom is elmúlik. De a legérdekesebb az amikor a megfigyelés közben egyszer csak feloldódik. Nem tűnik el, továbbra is ottvan, de mivel nem ellenkezünk, nem gyűlöljük, egyszerre csak elveszti az erejét. A fájdalom elkerülhetetlen, de a szenvedés opcionális. Szóban jól hangzik, de mikor az ember megtapasztalja akkor érti meg igazán, hogy tényleg. És akkor már szinte élvezi :)

Az a fajta nyugalom és csönd ami egy ilyen táborban átélhető egyszerűen elképzelhetetlen a hétköznapokban. Talán egy erdő közepén egy barlang mélyén vagy egy lakatlan szigeten lehet hasonlót megtapasztalni. Ez a csönd pedig egyre mélyül a 10 nap során. Az ember nem beszél, nem gondolkodik annyit, inkább érez és megfigyel. Ez lehetővé teszi, hogy közelebb kerüljön a tudatalattihoz ami egy sokkal nagyobb területe az agyműködésünknek, csak el van zárva előlünk. Ahogy ezen dolgozik elkezdi megtisztítani a tudatát és dekondicionálja az évek, évtizedek alatt rögzült automatikus, ösztönös reakciókat. Ez egy lassú folyamat persze, mert ahogy évekig tartott valamit berögzíteni, ugyanúgy nem lehet öt perc alatt teljesen megszüntetni. De ha az ember kitartó, akkor szépen lassan megszabadul ezeketől a "szennyeződésektől". Mit jelent ez a gyakorlatban? Mondjuk az ember orra előtt elmegy a busz és még röhög is a buszsofőr, vagy egy jóember bevág az autónk elé, vagy adót emelnek, vagy mondjuk elvesztjük egy szerettünket vagy történhet bármi. Azok az érzelmi reakciók amiket az ilyen események kiválthatnak belőlünk nagyon erősek lehetnek. Düh, harag, gyűlölet, mély szomorúság, stb. Ezek egy jó darabig emészthetnek bennünket, holott nem segítenek semmit, csak a szenvedést erősítik. Ha valaki ilyenkor "segítségképpen" szól, hogy dehiszen semmi értelme dühöngeni, az olaj a tűzre. Mindenki tudja, hogy nincs értelme, csakhogy az ember tudatosan nagyon sok mindent képtelen befolyásolni. A meditációs technika azonban a tudatalattin dolgozik. És amikor legközelebb megint ér minket egy hasonló impulzus, azon vesszük észre magunkat, hogy a dühünk felszínesebb és hamarabb elmúlik. Később szinte már azonnal. Még később már meg sem jelenik az érzés. Valami ilyesmiről szól ez az egész. Nagyon is gyakorlati, a hétköznapokban is érezhető hatással.

A könnyebbik részén tehát túl vagyok a dolognak. Most jön a neheze, amikor mindezt naponta gyakorlom reggel és este és megpróbálom mindazt amit egy tanfolyamon, "labor körülmények" között megtanultam átvinni a hétköznapokba.